Morzsa:
Globális szinten évente 1,3 milliárd tonna[1] olyan élelmiszert állítunk elő, amelyet aztán nem fogyasztunk el. Mielőtt az élelmiszerek a tányérunkra kerülnek, meg kell termelni, csomagolni, szállítani kell és logisztikai folyamatokon megy keresztül, mire eljut hozzánk a fogyasztókhoz. Minden egyes folyamat erőforrás felhasználással jár, hulladék termeléssel és szennyezéssel. A FAO számszerűsítette az élelmiszer-pazarlás természeti erőforrásokra gyakorolt lábnyomát, különösen a karbonlábnyomot.[2] Az adatok alapján, ha az élelmiszerpazarlás egy ország lenne, akkor üvegházhatású-gáz kibocsátásával az Egyesült Államok és Kína utána a harmadik helyet foglalná el.
Falat:
Az öntözésre, állattenyésztésre és élelmiszertermelésre használt víz pazarlásnak és jelentős veszteségnek tekinthető, ha utána a megtermel élelmiszer a kukába kerül. Ahogy halad egy termék az élelmiszerláncban, minél „később”, az élelmiszerlánc végén jelentkezik az élelmiszerveszteség, annál nagyobb szén-dioxid kibocsátással jár a pazarlás.
Például egy paradicsomnak, ami a szüreteléskor romlik meg, kisebb karbon lábnyoma van, mint a kiskereskedelmi üzletben elpazarolt paradicsomszósznak – hiszen a szüretelés óta a szállítás, feldolgozás mind hozzátesz az üvegházhatású gáz kibocsátáshoz az élelmiszerlánc különböző szakaszaiban.
Lakoma:
A hulladéklerakókba lerakott, deponált élelmiszerek veszélyes üvegházhatású gázokat termelnek, és jelentősen hozzájárulnak az éghajlatváltozással kapcsolatos problémákhoz, például a hőmérséklet emelkedéséhez és a szélsőséges időjárási viszonyokhoz. A hulladéklerakókba kerülő élelmiszerhulladék anaerob módon bomlik, ami üvegházhatású gázok, például metángáz termelését okozza. Ez a veszélyes gáz nagyobb mértékben hozzájárul az üvegházhatáshoz, mint a szén-dioxid.